Milyen érdekes, hogy egy hete a francia filmek csőstől jönnek hozzám, szinte már válogatnom kell köztük. Teszem ezt mindazok ellenére, hogy néhány keserű csalódás után már eltemettem a francia filmgyártást, azt hittem végleg. De nem, de nem!!!
Minden az
Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris - 2011) című Woody Allen filmmel kezdődött. Ott elvesztem, végérvényesen. Bár a rendező és a sztárok amerikaiak, mégis Párizs az igazi főszereplő. Ha létezik olyan, aki utálja az országot, és sosem tervezte, hogy ellátogat oda, annak ez a mozi garantáltan kedvet csinál hozzá annyira, hogy az ember legszívesebben már pakolná is tele a bőröndjét, vagy inkább hagyná a fenébe és a franciák bohém életérzését magává téve elindulna úgy, ahogy éppen van.
Párizst látni, és meghalni. Na, azért még nem, de komolyan tervbe vettem, hogy egyszer el kell jutnom oda. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a mai főváros már csak árnyéka a Remarque könyveiből megismert Párizsnak, mégis azt érzem, szegényen halnék meg, ha nem látnám a divat, a művészet fellegvárát és a szerelem fővárosát a saját két szememmel. Ha nem érzeném lüktetését, nem sétálnék a Szajna partján és nem hallgatnám a francia muzsika kellemes dallamát felszűrődni a hotelszobám ablakán. Gyönyörű elgondolás, és mint tudjuk, nincs lehetetlen, tehát hajrá Párizs!
Az Éjfélkor Párizsban-nak rendkívül egyedi és aranyos a sztorija, rögtön megfogott. Az is kiderült számomra, hogy Owen Wilson tud játszani, nem csak egy betört orrú még szépfiúnak sem nevezhető celeb, hanem ő kérem, valóban színész, és nem csupán, mert a széke háttámlájára ez van írva. Kellemetlen meglepetés, hogy Marion Cotillard, Franciaország második legfelkapottabb színésznője az egyik női főszereplő. Kellett egy francia, ezt tudom mondani. Engem se a Piaf-ban, se a Bor, Mámor, Provence-ban nem nyűgözött le. Ettől eltekintve, a film egy erős 4/5, csak ajánlani tudom, és nem csak francia-fanoknak.
A kettesszámú film már nem egy üdítő vígjáték, hanem az előzőnél jóval komolyabb, felkavaróbb sztori.
A gyűlölet (La Haine - 1995) című film a Franciaországba bevándorolt gettókban élő különböző nációk helyzetét hivatott bemutatni egy zsidó, egy arab, és egy fekete srác egy napját végigkísérve. Nem ragozom, a vége nagyon drámai és elgondolkodtató. Az egész filmet végigkísérő feszültség egy utolsó, megdöbbentő jelentbe torkollik bele és teljesedik ki. Éppen ettől a vibrálástól, ami minden percben jelen volt, éreztem úgy, hogy végig kell néznem, bármi lesz is aztán. Nem bántam meg. Tanulság, mondanivaló, fekete-fehér ötletes filmkockák, érdemes megnézni, 4/5.
És a legfrissebb, mai filmem, az Én, a séf (Comme un chef - 2012). Vissza a könnyed vonalhoz, Jean Reno kapitány oldalán, természeten csalódni már nem tudok.
A sztori egyszerű, kiszámítható, mégis szerethető. És egyébként is, egy zsúfolt hét után, ki a fene akar drámai és világmegváltó mozikra beülni? Én ugyan nem, éljenek a vígjátékok!
Tehát a történet: adott két szakács: Alexandre Lagarde (Jean Reno), aki egy három csillagos éttermet vezet, és aki kezd kiégni a szakmáját tekintve. És Jacky Bonnot (Michael Youn), egy meg nem értett született széf, jelenleg festő-mázoló, akit egy nap a véletlennek köszönhetően összehoz a sors példaképével, Alexandre-val. Hamar barátok lesznek, és egymás tudását latba
vetve küzdenek, hogy megtartsák a három csillagot, és életük hölgyeit.
Szimpatikus szereplők, kedves humor, ínycsiklandozó menüsor. Kell ennél több?
Miután az előző elemzések során többször is lehúztuk a magyar szinkronokat, most kötelességem megjegyezni, hogy a fordító rendkívül szellemes és kreatív módon játszott a konyhai kifejezésekkel. Ahogy belecsempészte őket a széfek dialógusaiba, az zseniális volt!
Hát igen, és Jean Reno. Mint színész képtelen rossz lenni, egyszerűen nem megy neki. De mit férfi? A sárm, amit mindig is francia származásának tulajdonítottam, hiába kerestem, az évek alatt elkopott, mint egy agyonhasznált cipőtalp. Kár érted, szép pár lettünk volna.
De a film ettől még 4/5. Mi moziztunk, de pénztárca kímélés szempontjából, otthoni fogyasztásra javaslom, egy pohár bor, egy kellemes vacsora, egy francia félisten pasi mellé (vagy helyett, ha éppen nincs kéznél egy se)
Ennyit az eheti francia estéimről. Remélem, legközelebb egy párizsi élménybeszámolóval térek vissza, nem pedig egy újabb csorgó nyállal végiggyönyörködött francia filmdarabot bemutató leírásával.
Au revior!
Zsüdi
