Christine Collins egyedül neveli kisfiát Walter-t Los Angelesben az 1920-as évek végén. Amikor egyik hétvégén kénytelen bemenni dolgozni, arra ér haza, hogy Walter eltűnt a házból. A rendőrséghez fordul, akik csak 24 óra elteltével kezdik el keresni a fiút. Pár hét elteltével jelentkezik a rendőrség, mondván, hogy megtalálták Walter-t és épp úton van hazafelé. Christine a vasútállomásra siet, ahol azonban azzal szembesül, hogy a gyerek, akit találtak nem az ő fia. Amikor ezt szóvá teszi, az ügyben nyomozó rendőrszázados próbálja őt meggyőzni, hogy csak az eltelt idő és az átélt viszontagságok miatt érez így. A nő végül magával viszi a fiút, de egyre több jel mutat arra, hogy ő valójában nem Walter és ennek hangot is ad, aminek a rendőrség viszont nem örül. Hiszen milyen fényt vetne ez rájuk? Ráadásul meg is van a módszerük, hogy elhallgattassák. Végül egy akkoriban elég nagy népszerűségnek örvendő református lelkész lesz az, aki megmenti és segít neki felvenni a harcot az őt ért igazságtalansággal szemben. Egy ponton túl már a rendőrség sem tudja tovább leplezni a szörnyű baklövést.
A filmet nézve több érzés is kavargott bennem, de a legerősebb a düh volt a tehetetlenség és az igazságtalanság miatt. És amiatt, hogy egyes pozícióban az emberek bármit megtehetnek és Istent játszhatnak. Végig azt vártam, hogy Christine mikor fogja végre leüvölteni a rendőrök fejét, hogy HÉÉÉ, értsétek már meg, hogy ez nem az én gyerekem és mégis mit képzeltek magatokról!! Ehelyett végig csak normál, már-már csendes hangon próbálta a tudtukra adni nyilván a sokktól és a meglepettségtől.
Angelina Jolie nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, de ebben a filmben kifejezetten tetszett és meggyőzött.
Zsüdi! Köszönöm a filmet, ha lesz fölös két és fél órátok nagyon ajánlott a megnézése!:)
Igaz történetet dolgoz fel, de a pontszámom ettől függetlenül is 5/5.
Andee
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése